„A kellő bátorsággal messzire merészkedő tipográfiai megoldások előnye, hogy olyan vizuális költészetet teremtenek, amely korunk előtt szinte ismeretlen volt. Ezek a megoldások még tovább is feszíthetők, és beteljesíthetik a művészetek, a zene, a festészet és az irodalom szintézisét.

Ami a kalligrammákat illeti, ezek a szabadverses költészet és a tipográfiai pontosság idealizálását jelentik egy olyan korban, mikor a tipográfia fényesen zárja le küldetését az új reprodukciós technológiák, a mozgókép és a fonográf hajnalán.

Számomra a kalligramma jelek, minták és gondolatok összessége. Ez a leggyorsabb módja egy fogalom kifejezésének, és arra kényszeríti a szemet, hogy befogadja az írott szó globális látásmódját.”

1914 nyarán a Les Soirées de Paris című folyóiratban megjelent Guillaume Apollinaire öt kalligrammája, júniusban az Óceánlevél, júliusban pedig az Utazás, az Eleven táj, A nyakkendő és az óra, valamint a Szív korona és tükör. Az utókor az Óceánlevél című darabját tartja az első kalligrammájának, és talán maga a költő is így gondolta. Ám az egy évvel korábban kiadott Szeszek című kötetében szerepel a gyűjteményhez az utolsók egyikeként hozzáadott rejtélyes Kántor, melynek egyetlen sora egy vonós hangszer egyetlen húrját rajzolja meg, így ezt is Apollinaire kalligrammái közé sorolhatjuk. A költő még 1914 júliusában előfizetéseket kezdett gyűjteni az öt lírai ideogrammát (ekkor még így nevezte) tartalmazó albumhoz, melynek – Correggio híres mondását kölcsönözve – az Én is festő vagyok címet szánta. A próbanyomat elkészült, ám a gyűjtemény kiadása az első világháború kitörése miatt elmaradt. (A próbanyomatot reprint formában több mint hetven év elteltével tették közzé.) Mint festő barátjához, Serge Férat-hoz (ő tervezte a Pere-Lachaise temetőben lévő síremlékét) írt levelében megjegyzi, nem elégedett a címmel és újat keres helyette. Megalkotta hát a kalligramma kifejezést a görög kallos (szép) és a gramma (betű) szóból, és következő verseskötetét már Kalligrammák főcímmel publikálta. Ebben a hagyományos formában írt költeményei között szerepelnek a korábban máshol megjelentek mellett a háborús frontvonalon született kalligrammái is.

Az album, melyet az Olvasó majd a kezébe vesz, tartalmazza Guillaume Apollinaire összes fellelhető kalligrammáját, köztük olyanokat is (Tábla, Az Adrian-sisak, Önarckép, Kósza trubadúr, Virágba borult fa, Tournaire asszonynak), melyek az eddigi legteljesebb gyűjteményben, Claude Debon 2018-ban kiadott könyvében sem találhatók meg, ahol a szerkesztő időrendi sorrendbe rendezve közli a költő első világháború alatt született verseit. Igazi ritkaság az ironikus Önarckép című kalligramma, mely feltehetően a régóta várt francia állampolgárság megszerzését követően született. A Virágba borult fa kéziratával együtt egy kis párizsi régiségbolt katalógusában bújtak meg.

Albumunk címével szerettünk volna méltók lenni Apollinaire szóalkotó leleményességéhez (a szürrealizmus kifejezést is neki köszönhetjük), s mivel a Kalligrammák cím már amúgy is foglalt, az eddig nem létező Kalligrammatika nevet választottuk. Jelentése a kalligrammák művészete lehet, de a könyv mottója egy másik olvasatot is ad a szójátéknak, amit a borító és a címoldal tipográfiája megerősít.

Amikor a költő meghatározta a kalligramma fogalmát, azt a tipográfia felől közelítette meg. Tehát a nyomtatott betűre gondolt, annak ellenére, hogy néhány munkája – feltehetően a szoros határidő és a korabeli nyomdatechnika számára túl nagy próbatételt jelentő feladat miatt – a kézirat reprodukciójával jelent meg (az első ilyen A mandolin a szegfű és a bambusz). Ezért több kalligrammát, köztük azokat is, melyek a szerző halála után kerültek elő, kéziratos formában ismerhet az Olvasó. Kötetünkben tipográfiai átírásban fog találkozni az ismerős kalligrammákkal, mert okkal tételezhetjük fel, hogy Guillaume Apollinaire-nek is ez lenne a kívánsága.

A költő egyetlen színes kalligrammája, A holnap órája 1917. március 25-én látott napvilágot a 391 című nemzetközi irodalmi és művészeti folyóiratban. Könyvünkben a Levelezőlap is színes maradt, akárcsak annak kéziratában, bár a Kalligrammákban – érthető okokból – fekete-fehérben publikálták. Harmadik színes kalligrammánk az 1915, biztosak lehetünk benne, hogy Apollinaire is így adta volna ki, ha a technikai lehetőségek megengedik.

A magyar műfordítás több mint száz éve adós a költő kalligrammáinak tolmácsolásával. Eddig mindössze öt kalligramma magyar fordítását ismerjük: Szív korona és tükör (Rónay György), A megsebzett galamb és a szökőkút (Radnóti Miklós), Füst (Rónay György), Esik (Illyés Gyula), A kis autó (Rónay György). Nem véletlenül, mert a kalligrammák fordítása különös kihívást jelent. A tartalom és a forma egységének megteremtésekor itt a formai követelmények új összetevőkkel egészülnek ki. A ritmus, az ütem, a szótagszám, a rím mellett hozzátartozhatnak olyan tényezők is, mint a „Karakterek száma (szóköz nélkül)”, a „Karakterek száma (szóközökkel)” vagy hogy adott esetben ugyanarra a helyre ugyanaz a betű kerüljön a fordításban is, mint az eredetiben. Szerencsés együttállás, ha a fordító és a tipográfus személye ugyanaz:

Végh Gyula

Kántor | Óceánlevél | Utazás | Eleven táj | A nyakkendő és az óra | Szív korona és tükör | A pipa és az ecset | Lindához | Montparnasse | Itt vagyok a tengerparton | Remény | A füge a szegfű és az ópiumpipa | A mandolin a szegfű és a bambusz | Lou tiszteletére | A tisztelt Grófnőnek | A szívenszúrt galamb és a szökőkút | Füst | Napnyugta kint és bent | Rágyújtok miközben terád gondolok | Ha ott halnék meg… | A tükör | A római templom | Lou arcképe | Az ágyú | A szablya | A narancs | Drága barátom | Tábla | Kettes lövegtüzér | Rég nem hallok felőled | Egyes lövegtüzér | Katonai futár | Kalligrammák egy nyírfakérgen | Érzékenységem | Irányzék | Távol a fészektől | Utolsó posta | 1915 | Levelezőlap | Madeleine | Érkezés Dieuze-ből | Lou egy bájos gyermek | A harmadik titkos költemény | Az ötödik titkos költemény | Legyezőcsapás | Ízek skálája | Megafon | A koca | Az eső | A periszkóp | Az Adrian-sisak | Ahogy a kabócák | Önarckép | Kósza trubadúr | Hadikereszt | A koporsó és a tábori ágy | Esik | A ló | A szemüveg | A könyv | A kikötő | Az óra | A híd | A mesebeli bestia | A nő | A szökőkút | A virágcsokor | A láb | A madár | A torta | A holnap órája | Mélységek | Pablo Picasso | Zöldfülű | Az olló | A kis autó | A madár és a virágcsokor | Virágba borult fa | A kör négyszögesítése vagy a két asztal | Tournaire asszonynak | Kalligramma kockacukoralakban

Guillaume Apollinaire

Költő, író és avantgárd műkritikus, olyan technikák és művészeti áramlatok igazi előfutára, mint a kalligramma, a szürrealizmus, a szimbolizmus, az erotikus irodalom vagy a kubizmus, Guillaume Apollinaire rányomta bélyegét a 20. századra. Túláradó alkotószelleme, elevensége, valamint az élettapasztalatok és maga a természet által befolyásolt vágtató képzelőereje a legnagyobb francia művészek egyikévé teszi, akinek öröksége ma is él, több mint egy évszázaddal halála után.
(pere-lachaise.com)

Végh Gyula

„Az album története a megsebzett galambbal és a szökőkúttal kezdődött.
   Matematika tanári és népművelői oklevelet szereztem a szegedi Juhász Gyula Tanérképző Főiskolán. Művelődési otthonokban dolgoztam sokáig, közben kitanultam a kiadványtervezői szakmát. Kiadványokat terveztem többek között a szegedi Grand Café és a Belvárosi Mozi, a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, a Csodakút Nemzetközi Természetfilm-fesztivál, a szabadkai Magyar Filmnapok, a Szegedi Könyvárverés számára. A Mozaik Kiadónak számítógépes tankönyvi illusztrációkat készítettem. Az ő gondozásukban jelent meg a Szóma – Térbeli összerakó játékok című könyvem, melynek megformálását is magam végeztem.
   Alapításától kezdve vezettem a Pick Szalámi és Szegedi Paprika Múzeumot, melyet a National Geographic a világ tíz legjobb élelmiszermúzeuma közé választott. A szobám falán egymás mellett lógott bekeretezve két, a múzeumban árusított plakát a Pick szalámiról és a szegedi paprikáról. A múzeumot húsz évnyi működés után a tulajdonosa minden különösebb indok és magyarázat nélkül bezárta, a két plakát elvesztette aktualitását.
   Arra gondoltam, az egyiket Apollinaire híres kalligrammájára, a másikat Radnóti fordítására cserélem. Milyen jól mutatnának együtt. Addig mindig csak külön-külön láttam a kettőt, és ekkor szembesültem azzal, hogy a remek fordítás tipográfiája meglehetősen hevenyészett. További kalligramma-fordításokat kerestem, de azok tipográfiája még messzebb állt az eredetitől. És mivel alig találtam magyar fordítást, adott volt a feladat: rendezni a százéves tartozást. (...és a múzeumi plakátok még mindig fenn vannak a falon.)”